Budapest, Váci út 38.
Kávéházak Terézváros és Lipótváros külterületén:
A Váci út két oldalán elterülő, Újpest határáig nyúló hatalmas területek Budapest megalakulása után a VI. és V. kerület külterületévé váltak. A Duna és a váci vasútvonal között már az 1860-as években megindult az ipartelepítés, emellett a terézvárosi Lőportárdűlőben számos katonai létesítmény is volt. Az 1870-es években a vállalkozók között megjelent a kávéházi ipar is: a külterületi jellegből adódóan olcsóbb volt a telek, így már viszonylag kis befektetéssel létrejöhettek szerény kávémérő kiskereskedések, olykor ételkifőzéssel párosítva, igazodva a helyi lakosság igényeihez.
Az első kávémérések a Váci úton és a Nagy és Kis lőportorony (Lehel és Lőportár) utcában nyíltak meg. Később behálózták az egész területet, az elöljárósági bejegyzések tanúsága szerint a fő - és mellékutcákat egyaránt, de ugyanúgy előfordultak a Váci út túlsó oldalán is, hiszen az V. kerület külterülete is hasonló volt. A korabeli újságíró, Pásztor Mihály megállapítása szerint nem volt a magyar fővárosnak olyan zugutcája, amelynek kávémérése ne lett volna.
A szegényebb vendégkör számára pótkávé készült. A Váci út és a Szekszárdi út kereszteződésénél volt a Cikória Kávégyár, amelynek fallal körülkerített hatalmas kertjében folyt a cikoria termesztés. Budapest 1903-as térképe szerint Újpesthez közel, a Mura utcával szemben volt a Malátagyár. A pótkávékat számolócédulákon is reklámozták.
Például: Minden doboz sarkában pörkölt szemes kávé van (Szent István cikóriakávé) vagy: Férfinépség mind csapodár
Hol ide jár - hol oda jár, de Jó forgalom, tiszta haszon = Franck kávé.
ahol a Franck-os kávét issza Vágyik oda szíve vissza.
A kis kávémérések az irodalomban is megjelentek. Krúdy Gyula: Az aranybánya című regényében bemutat egy, a külső Váci úton szerénykedő, reggelizőhelyként ismert kisded kávémérést, amelynek törzsközönsége kék zubbonyos munkásokból és szerény boltos ifjakból állt, s mindössze egy újság állt a vendégek rendelkezésére, amit egymás elől kapkodtak el. A kávémérés tulajdonosnője álomként élte meg azt a rendkívüli esetet, hogy egy valódi irodafőnököt is vendégei között üdvözölhetett a szűk, párás helyiségben, bár az tudatában volt annak, hogy bankbéli barátja nyomban megszakítana vele minden összeköttetést, ha ez nyilvánosságra kerülne.
A XX. század elején a Nyugati tér és a Váci út elejének kiépülése után a vasút közelléte indokolta az egyszerűbb kávéházak megjelenését: a Váci út elején megnyílt a Nyugoti kávéház. Kóbor Tamás: Budapest című regényében szerepel a Nyugati pályaudvar kávéháza, jellemzően kétes vállalkozások törzshelyeként.
Az 1910-es években megnyílt Himnusz kávéház (Váci út 38.) a perifériákon tanyát ütő kétes elemek és bűnözők, tolvajok és kártyások találkozóhelye lett, valódi kártyabarlang.
A Váci úton és közvetlen környékén - a Csángó, Lehel, Teve utcában, a Fóthi úton és a Hungária körúton - számos kávéházat ismerünk név szerint, részben fantázianevet viseltek (Pálma, Mátyás király, Lenkei), többet arról az utcáról neveztek el, amelyben találhatók voltak (Gömb, Forgách, Szent László), vagy a névadás utalt az üzlet elhelyezkedésére (Lipótvárosi, Központi, Angyalföldi), a tulajdonos nevére (özv. Hackspecher Mihályné kávéháza, Mulli János kávéháza), de volt Népszava kávéház is.
Ez utóbbi számított-e vendégkörében a munkásokra, csak találgatni lehet. Az 1914-ben kiadott Népszava Naptár Munkásturisztika című cikkében viszont egyértelműen kávéházellenes nézeteket fogalmaz meg: „A munkásmozgalomnak testben és lélekben egyaránt ép harcosokra van szüksége. Ezért örvendetes, ha egyre nő azoknak a proletároknak a száma, akik a kávéházak és korcsmák kétes élvezeteinek hajszolása helyett szabad óráikat inkább a hegy tetején, üdítő forrás mellett vagy napsütötte, virágdús mezőn, avagy a csendes erdő árnyas homályában töltik el.”
Az első igazi nagykávéház megjelenése a Váci úttól nyugatra eső területen a Lipótváros további fejlődésével kapcsolatos.
A Tüköry-gát (1874-től Lipót körút) kettéosztotta a városrészt. Tőle északra fatelepek, raktárak, üres telkek, ipari létesítmények húzódtak Újpest felé.
A Tüköry sörgyár területén - a mai Vígszínház helyén - egy hírhedt éjszakai mulató, az Újvilág (Neue Welt) állt, amely a későbbi kávéházak előzményének tekinthető. A mulató és a Jókai utcai vasúti indóház (a Nyugati pályaudvar előde) között omnibuszjárat közlekedett. A mulatni vágyó vendégek biztonsági okokból - a hiányos világítás és a gyakori rablótámadások miatt - ezzel utaztak a mulatóig a gáton vezető poros, kövezetlen úton. A mulató fakerítéssel elzárt épületét csak a Vígszínház építésének megkezdésekor bontották le.
A Vígszínház 1896. május 1-jén nyílt meg, s fél évre rá decemberben a Lipót körút 32-ben, egy újonnan épült nagy sarokházban (a mai Nyugati téren) megnyitotta kávéházát ugyancsak Vígszínház néven Brück Károly.
A Nyugati tér még nem létezett, a Lipót körút sem épült még ki, a színház és a kávéház között akkor még üres telkek voltak. A névválasztás nem volt szerencsés, senkinek sem tetszett. A korabeli anekdoták szerint a színházat gyakran összetévesztették a kávéházzal, ahol nem lehet tudni mit mérnek: kávét vagy komédiát. A tulajdonos a kedélyek lecsillapítására adományt tesz a színház nyugdíjpénztára javára és elkészítteti a Vígszínház kődomborművét a biliárdszoba falára. A rossz kezdet ellenére a kávéház mégis sikeresnek bizonyul. 1900-ban Reiner Mór átveszi, és az eleinte kis, négyablakos helyiséget pompás kávéházzá alakítja át. A kor legjobb mestereivel rendezteti be: a faburkolatot Thék Endre gyára, a bútorokat a Thonet cég szállítja. A kávéház központi fekvésének is nagy része volt a sikerben. A Lipót körút kiépülése után valóságos aranybánya lett, tulajdonosa még egy egymilliós vételár ajánlatot is visszautasított. A tükrös, aranycirádás kávéház pompájával elkápráztatta vendégeit, fénykorát a millennium körüli években élte.
A Vígszínház mellett, a Lipót körút 16-ban 1898-ban épült bérházban (tulajdonos Haggenmacher Henrik gyáros és Wellisch Alfréd építész) Club néven nyílt kávéház.
A Club kávéház a Lipót körút 16-ban lakkozása diszkrét arany díszítéssel, a piros futószőnyegek, a bronzból való elegáns csillárok...a magánlakásra emlékeztető politúros bútorok, mindezek disztingvált benyomást keltettek” - írja Bállá Vilmos újságíró, aki a kávéház melletti utcában lakott, s tanúja volt a lipótvárosi új kávéházak megjelenésének. 1927-ben Kávéforrás címen könyvet írt Budapest kávéházairól.
A Club igazi nagykávéház, grand-café volt, kezdetben főleg vállalkozók, ügyvédek látogatták. Később a művészvilág is megtalálta az I. világháborút megelőző időben. 1903-tól idejárt a Magyar Géniusz szerkesztősége Osvát Ernővel, mert a lapot a színház mögötti nyomdában nyomták. Majd Heltai Jenő a Vígszínház művészeti igazgatójaként alapított itt egy irodalmi törzsasztalt a színház szerzőivel és művészeivel. Az írók közül ide járt Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Ambrus Zoltán, Nagy Endre, a vezető színészek közül Hegedűs Gyula, Góth Sándor, Ditrói Mór.
A Lipót körúton a két elegáns kávéház között még egy kávéház nyílt 1912-ben Mikes János kávéháza néven, amely 1914-től Rodostó néven működött.
Az 1910-es években a Lipót körút kiépül a Dunáig, az Újpesti rakpart elején már állnak a Palatínus házak. Előttük sárga keramit kockákkal burkolt széles korzó húzódik árnyas fasorral, a járdákon is terebélyes fákkal. A pormentes, ózondús levegőjű Duna-part akár klimatikus üdülőhely is lehetne.
1912-ben az első Palatínus házban egy jószimatú üzletember, Vörös Ernő kávéházat nyit, amelyet a Rudolf trónörökös térről (ma: Jászai Mari tér) Rudolf park kávéháznak nevez el.
A ház utcai nyílt udvarral épült, amelyben a kávéház óriási teraszán elegáns márványasztalok mellett, fonott kerti székeken ülve hallgatták a vendégek Fricsay honvédzenekarát, rendelkezésre álltak az összes bel- és külföldi lapok, a francia konyha remekei. A választékosan előkelő hely mégsem volt hosszú életű, mert a vendégek elkerülték nehézkes megközelíthetősége miatt, ugyanis a Margit-hídról nem vezetett le lépcső a rakpartra, a kávéházhoz kerülőt kellett volna tenni.
Az Újpesti rakparttal szemben, a Margitszigeten is volt kávéház. Az 1869-ben megnyílt, Ybl Miklós tervezte Alsó vendéglő mellett helyezték el József főherceg vadászati pavilonját a millenniumi kiállítás bezárása után, s benne kávéházat és tejcsarnokot nyitottak. A favázas épületet 1930 körül lebontották.
A Vígszínház kedvelt szerzőjének, Herczeg Ferencnek Andor és András című, 1903-ban megjelent regényében szereplő Óceán kávéház leírásában benne van az első világháborúig terjedő időszak egész kávéház-problematikája, fény-és árnyoldalai egyaránt:
„A kávéház budapesti mór motívumokkal tarkított félig bizánci, félig barokk ízlésben van berendezve. A mennyezet képeit neves, de rossz hírű művészek festették. A márványoszlopok közt hatalmas tükrök és bronz kandeláberek álltak. A pénztárosnő arany ikonosztázion alatt ült. Az asztalokon rengeteg magyar és külföldi lap, amelyek között blazírtan turkál a törzsközönség. Tizenkét krajcár a feketekávé, amelyet ezer gyertyafény erejű villamoslámpák fénye mellett iszik meg az ember. Senki sem képes megérteni, hogyan élhet meg a kávés. Igaz a kávés maga sem érti meg, és ennélfogva a kávéház sűrűn cserélgeti gazdáját. A pincérek, a vendégek és a pénztárosnők mindig ugyanazok, de minden évben új kávés hajlong az ajtó mellett. Az új kávés többnyire valami trafikos, vagy ruhatisztító, aki egy-két ezer forintot takarított meg és akit elcsábít a fényes üzlet. Szóval az Óceán olyan üzlet, amely a gazdáiból táplálkozik és mivel igen nagy üzlet, tehát sok gazdát fogyaszt. ”
Az első világháború kitörése és négyéves elhúzódása véget vetett a kávéházak virágzásának. Szép Ernő szerint „meghalt Budapest régi kedve”. Már nem a társadalmi különbségek kiegyenlítése iránti vágy motiválta az embereket, a ráérős életmódnak befellegzett, általános lett az elszegényedés.
Bár a világháború előtt is nagy volt a kávéházak fluktuációja - évente új kávéházak tömege nyílt, de nagyobb részük be is zárt -, az 1920-as évek elejére számuk drasztikusan lecsökkent a bekövetkezett csődök után. A jó helyen lévő üzleteket bankok kaparintják meg. A megmaradt kávéházak számára szigorodnak a feltételek: a felemelt és az újonnan bevezetett adókat az alacsony árak fenntartása mellett a kávésok képtelenek kifizetni. így új, fizetőképesebb vendégkör után kénytelenek nézni, s az lesz a jó vendég, aki sokat fogyaszt.
A háború után megváltoztak a fogyasztási szokások is, az életmódváltás következtében más lesz az igény a kávéházakkal szemben. A kávésok a túlélésért küzdenek. A korábbi nagy üzletek átépítésével, a nagy méretek csökkentésével, újítások bevezetésével (jazz-zene, kávéházi bár nyitása, bárzongorista alkalmazása), a kávéház mint vacsorázó és táncos hely összekapcsolásával, új kedvezmények adásával (olcsó reggeli, előfizetéses menü), figyelemfelkeltő fényreklámokkal igyekeznek megfelelni az új elvárásoknak, váltakozó sikerrel.
A Lipót körúti két fényes kávéház, a Club és a Vígszínház sem kerülte el az átépítést. A Club kávéház tulajdonosa, Katona Gyula 1928-ban megünnepelte 25 éves jubileumát (1903-ban vette át az üzletet). A kávéház belsejét Bodor Aladár iparművésszel újíttatja meg. A kávéház a két világháború között café-restaurantként működik, zenés vacsorázóhely dizőzzel. Újítás az asztalokra helyezett fogyasztás-ellenőrző számla. Bárja is van, ahol táncolni lehet, bridzs-szalon, pingpong-terem, később rádióterem is nyílik. A hajdani csendes, előkelő szalonként működő kávéházban mozgalmas az élet, a meghitt asztaltársaságok már nem találják helyüket a zajos környezetben.
A Vígszínház sem akart lemaradni a kávéházi versenyben, bár sikeres vállalkozás volt, 1900-tól 36 évig Reiner Mór és fia tulajdonában maradt. 1934-ben az új igényeknek megfelelően a kor legjobb belsőépítész-iparművészével, Kozma Lajossal alakíttatják át. Az új külső nem aratott osztatlan elismerést. Túlzott modernséggel vádolják: „Olyan mint egy hajó belseje, csupa simaság, csupa fehér sík az egész” - írták az újságok, nosztalgiával emlékezve a tükrös, aranycirádás, stukkós egykori kávéházbelsőre.
Az új, formáiban is könnyedebbé vált élet, az új szokások azonban más berendezést kívánnak. Nem feltűnő, hivalkodó díszítményekkel akarják meghódítani a vendégeket, hanem a nemes anyagok (míves falborítások, ragyogó színes üvegek, meleg színű szövetbevonatok) kerülnek előtérbe. A teret több szintre osztják (pince, földszint, félemelet), minden szint más szerepet kap, építenek a kontraszthatásra. A földszint nagyvonalú benyomást kelt, a félemelet intimebb, két mozaik burkolatú oszloppal tagolva, a folyosóról belátni a konyhába (ez a mai látványkonyha elődje), a pincében a kávéház kiegészítéseként sörözőt rendeztek be (Víg söröző néven), barátságossá téve a nappali világítással, Gádor és Pekáry-kerámiákkal, szoborral. Még az étlapokat is művészi grafika díszítette (Kozma Zsuzsa terve).
1936-tól újabb átalakítás következett, nyilván a tulajdonosváltásból adódóan is, ekkor a kávéház neve Victoriára változik. A kávéház-étterem-söröző jelleg lesz a domináns, színház után meleg vacsorát kínálnak, esténként cigányzenekar játszik magyarnóta-műsorral. A kávéház életében nem ez volt az utolsó változás.
Az 1920-as évek kávéházi alkonya után a 30-as évekre várhatóan a teljes kihalást jósolták. Ez szerencsére nem következett be, sőt a városfejlődésnek köszönhetően új kávéházak is nyíltak. A Lipótváros folytatása a Lipót körúttól északra fekvő külterületen a húszas-harmincas években épült ki a Bauhaus építészeti stílus elvei szerint.
A városrész első kávéháza a Pozsonyi út 38-ban nyílt meg 1937-ben az Alföldi Cukorgyár Rt. bérházában (tervezők: Hofstátter Béla és Domány Ferenc) hatalmas ablakokkal a Szent István parkra, pár méterre a Duna-parttól. A kávéház neve stílszerűen Dunapark lett, három szinten (pince, földszint, galéria) rendezték be. Parkra néző ablakait le lehetett engedni a pincébe, így a járda és a kocsiút egy részének igénybe vételével nagy teraszt alakítottak ki, ahol esténként a népszerű Türk Berta énekelt. A Bauhaus-épületben lévő kávéház belsőépítészeti megoldásai is a legmodernebb technikát képviselték: itt alkalmaztak először légkondicionáló berendezést, fatapétát és pormentes gumipadlót. A jól összeválogatott berendezés egységes, intim hangulatot árasztott.
A Dunapark után 1940-ben további két kávéház is nyílt a városrészben: a Lugano a Szent István parkban, a Colibri pedig a Sziget utcában. Utóbbiban bárzongoristaként játszott Cziffra György.
Az 1930-as évektől a margitszigeti Alsó vendéglő - amely mellől lebontották a favázas kávéházat -Casino néven café-restaurantként működött tovább A sziget középső részén található volt főhercegi nyaraló több vendéglátóhelynek is otthont adott: a Flóris cukrászda mellett a Polo café-restaurant-bár is ismert volt.
1937 végén a belvárosi Vigadó utcában forradalmian új üzlettípus hívta fel magára a kávéivók figyelmét, amely mindenben más volt mint a régi kávéház. Az újdonság Olaszországból érkezett, Quick espresso-bárnak nevezték. Már az elnevezés utalt az egyik legfontosabb különbségre, a gyorsaságra.
A többi is azonnal látható volt: kis helyiségben, magas bárasztalon Pavoni kávéfőző gépből csordogált -harmadannyi idő alatt - az illatos feketekávé, a körülötte bárszékeken ülő vendégek azonnal fogyaszthatták a kávéházi ár harmad-negyedéért. Az ötven férőhelyes helyiségben napi kétezer adag kávét lehetett főzni a városi futkosásból betérő, itt megpihenő, gyorsan cserélődő vendégeknek.
Az eszpresszó előnyét hamar felismerték nemcsak a vendégek, hanem a kávésok is. A gazdaságosan üzemeltethető eszpresszók hamar elterjedtek a városban, új konkurenciát jelentve a régi típusú kávéháznak. Az üvegpolcos büfékínálattal egybekapcsolt eszpresszó olcsó eszközökkel, formai hatásokkal előre vetítette a jövő uralkodó üzlettípusát.
1940-re az Újlipótvárosban is megnyíltak az első eszpresszók a Szent István körúton: Casino, Víg és a Pozsonyi úton Zalán Tibor espressoja. A sietős ember állva issza kávéját - a gépből mindig frissen és forrón. A napestig tartó üldögélésnek végleg befellegzett, más lett az életritmus.
A háború alatt az emberek elszoktak a kávéháztól. Az életöröm első jele volt, hogy Budapest ostroma után 1945. február 18-án a Belvárosi kávéház kinyitott. A háborús pusztítás igen nagy volt: kilencven kávéház élte túl a romeltakarítást (1947-es adat), s próbált megküzdeni az inflációval, az ellenséges légkörrel. Ez azonban már csak vegetálás volt a végleges bezárások előtt. „Szegény vendéglők, kávéházak! Zuhan a város csúf sötétbe... A kávéházban egyedül merengek...” - írta Vas István.
1945 után sajtókampány indult a vendéglátóhelyek újjáéledése ellen. Ennek nyomán a politikai rendőrség villámrazziákat tartott a feketézők lefülelésére, megteremtve az indokokat a kávéházak, eszpresszók bezárására. Politikai tényezők is támadták a „kávéházi életet”, az Újlipótvárosban is láthatók voltak a korabeli falfirkák: „Eszpresszók helyett lakásokat építsetek!”
Egyéb érvek is elhangzottak a kávéház ellen: korszerűtlen, jelentékeny deficittel üzemelne, tehát ezért sem kívánatos. Volt ugyan ellenhang is: „Bécsben vagy Prágában miért nem?” - tette fel a kérdést Tabi László: Visszasírom a kávéházat című cikkében.
A tárgyilagos szemlélő azonban megállapíthatta: „Budapesten észrevétlenül töredezik egy életforma... A kávé ház megbukott, s szülője, a magyar polgárság története legmélyebb, robbanó válságát éli át."
(Ruffy Péter: A pesti kávéház alkonya, 1947)
A kávéház nekrológját Heltai Jenő írta meg 1949-ben: „Az öreg úr hiába keresi azokat a kávéházakat, amelyekben valamikor fiatal volt, valamikor otthon volt... Kételkedett-e valaki is a kávéház halhatatlan voltában?... Mi rázkódtatta meg mégis végzetesen a város legnépszerűbb intézményének csodálatos tükörfalait, hogyan következett be a kávéház romlása?... A kávéház fásult pangás után, tíz-tizenöt év óta sorvad és halódik Budapesten. Ami megmaradt belőle, elvesztette egyéniségét és jelentőségét: elszíntelenedett."
Az írmagnak meghagyott Belvárosi és a Hungáriára átkeresztelt New York kávéház nem igazán kávéház már: ételszag terjeng bennük reggeltől, az étkezésre téve a hangsúlyt.
Az újlipótvárosi kávéházaknak befellegzett. A Dunaparkot 1945-ben elvették a vendéglátóipartól, bankfiók lett, de egy nagyszabású fegyveres bankrablás után ez is bezárt; raktár, majd lomtár lett. A Club kávéházból étterem lett, a hatvanas évek közepéig Török kávézó is működött benne. A Victoria is megszűnt mint kávéház: amerikai söntés, italház, falatozó lett, majd további átalakítások következtek.
1950. január 1-jén megalakult a Budapesti Vendéglátó Vállalat 14 kerületi alegységgel, s végrehajtotta a vendéglátóhelyek államosítását. Fő profilja a népbüfé és a tejvendéglő kifejlesztése lett. A Victoriát is tejvendéglővé, majd tejbüfévé alakították.
1951-ben a kerület északi részén egy, déli részén hat eszpresszó működött, számuk 1960-ra négyre, illetve kilencre bővült. Kis alapterületű, uniformizált, sorszámmal ellátott üzletek voltak régi épületekben, az arculattalanság jellemezte őket. Néhány név emlékeztetőül: Dupla, Tip-top, Trió, Víg a Szent István körúton, Dejó (Katona József utca), Szabolcs (Dózsa György út), Csibi (Váci út), Viola (Róbert Károly körút), Bistro Mackó (Margitsziget, Casino). Megjelentek a világító neon feliratok és reklámok a portálokon és a belsőkben is.
A fejlődést a gyorskiszolgáló (expressz), majd az önkiszolgáló büfék sorozata jelentette, amelyekben eszpresszópult is volt.
Az új lakótelepeken vendéglátó kombinátok nyíltak. Angyalföld északi részén, a Tripoliszban a sarki közért jelentette a kávéivási lehetőséget, ahol a pult mellett állva szerveződött az asztaltársaság. „Nincs itt kávéház, törzsasztal és efféle...” írta Tatay Sándor 1966-ban.
1966-ban a hajdani Club kávéházból kialakított éttermet újra átalakították és a színvonalas átépítés után Vígszínház kávéház és étterem lett a neve, bárja is volt. A berendezés a hagyományos kávéházat próbálta életre kelteni márványasztalokkal, színészportrékkal, újságokkal. A vállalkozás azonban ráfizetéses volt, így két év múlva újabb átalakítás után stílusváltás következett be, a rusztikusabb Víg Matróz étterem nyílt meg a helyén, majd ez is megszűnt. Ma már a hajdani kávéház-étterem helyén a Vasedény üzlete működik a Szent István körút és a Hegedűs Gyula utca sarkán. A vendéglátás az épület Vígszínház felőli oldalára költözött, a mozi mellé. A korábban Omnia kávészalon néven ismert hely jelenleg Café Víg Dreher néven működik, az utcai teraszon állnak a márvány asztalok, rajtuk lámpa.
1968-ban a Pannónia Vendéglátó Vállalat újjáépítve újra megnyitotta a Dunapark kávéházat. A vállalkozás nem hozta meg a várt sikert, mert az eltelt 21 év alatt elszoktak innen a vendégek, s eredeti kávéház jellege sem dominált. 1986-ban az újabb átépítés az éttermi jelleget fejlesztette tovább. Csoportos étkeztetést vállaltak utazási irodáknak, ami megháromszorozta a forgalmat. A galérián kívánság szerint klubot vagy eszpresszót lehetett kialakítani megfelelő átrendezéssel. Egy idő után a forgalom ismét elapadt, s a Dunaparkot bezárták. Ezután olykor rendezvények céljára hasznosították. A közelmúltban ékszerszalon is működött benne. A sok hányattatás után ez évtől ismét kávéház-cukrászda-étteremként üzemel, illeszkedve a Pozsonyi úti vendéglátóhelyek profiljába.
A 80-as évek presszói nem képviselnek magas színvonalat. Néhányuk elhelyezkedéséből adódóan vendégkörét egyrészt a mellettük található hivatalok, közintézmények ügyfeleinek kiszolgálására alapozza (például az Ara, a Béke vagy a Kata presszó), éjjeli nyitva tartással igyekszik vendégeket szerezni (Csöpi presszó), közlekedési csomópontok nagy forgalmára épít (Kávés Katica, Szamovár), vagy sütemény- és hidegkonyhai előrendelési lehetőségeket nyújt vendégeinek (Dupla).
Az igényes színvonalat a szállodák: a Hotel Volga vagy a margitszigeti Thermál Hotel eszpresszói képviselik, a 90-es években hozzájuk csatlakozik a Hotel Hélia kávéháza is.
A 90-es évek üzletei tarka képet mutatnak. Egyre nehezebb fennmaradni a szaporodó gyorséttermi láncok, játéktermek, étel- és sörbárok szorításában. A megmaradó eszpresszók kínálatukban ezért megjelenítik az előbbiek szolgáltatásait is: játékautomatákat helyeznek el, egyesek a hajdani kávéházak játékkínálatát is nyújtják (kártya, biliárd, sakk), étel- és italspecialitásokat vezetnek be, sok helyen zeneszolgáltatás is van, vagy rendezvények lebonyolítását is vállalják. A vegyes profil dominál mindenütt, a kávé már mellékes. Van, ahol az eszpresszó név kocsmát takar. A nagyobb kávéházak többnyire étteremmel, sörözővel párosulnak, kimondva vagy kimondatlanul.
Leginkább a kávézónak nevezett helyek nyújtják az igazi kávé élvezetét az igényes vendégeknek. Ebből a szempontból igazi különlegesség a Lehel Csarnok kávészaküzlet-kávézója, ahol a bemutatott kávéfajtákból készült italt nemcsak helyben lehet fogyasztani, hanem a szemeskávét kimérve meg is lehet vásárolni. A környéken ilyen rendszerrel működik még a Csanády utcai Palmetto kávézó is. Most keresi vendégkörét a nemrég nyílt Nosztalgia kávéház is a Váci úton.
A kisebb kávézók családias, intim légkörükkel alkalmasak arra is, hogy egy környék lakói között társas kapcsolatokat építsenek ki (Wallenberg kávézó), mint ahogy van már klub-galéria-kávézó is, amely társaskör jellegű: a kiállítások művészi élményét, különféle rendezvényeket, kávé melletti eszmecserék lehetőségét nyújtja látogatóinak (Újlipótvárosi Klub Galéria). Újabb párosítások is megjelentek, úgymint étterem-kávéház-pékség (a Csanády utcában), vagy egy pékség keretében kávépult és kávézósarok (a Szent István körúton). Új üzlettípust jelentenek az internet-kávézók, ahol a lényeg a számítógép használaton van, s ez egyéni tevékenység, ellentmond a kávéház eredendően közösségi jellegének.
A kávéház az 1990-es években feltámadt poraiból, s most helyét keresi. Természetes, hogy pillanatnyilag a nosztalgia érzése a legerősebb, s legrokonszenvesebbek azok a kezdeményezések, amelyek a jelenkor túlzott harsányságát tompítva az emberibb környezetet képviselik. Valahogy úgy mint egykor Füst Milán is megfogalmazta: „A kávéházban fény volt és meleg, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégsem vagyunk annyira elhagyatottak. Ott voltak barátaink és ott volt minden menedékünk. ”
Remény van arra, hogy a kávéház újra meg tud újulni, s kialakítja a mi korunkra jellemző formáit is.
Gondoljunk arra, hogy „kávéházaink életregénye elválaszthatatlan Budapest életregényétől. De elválaszthatatlan több százezer kávéházjáró fővárosi lakosétól is”. Ezt egy olyan ember írta - Heltai Jenő -, aki élete utolsó tizenhárom évét a Dunapark-házban töltötte. Igaz, a kávéház 1945-től halott volt, de most újra feltámadt, s úgy tűnik, elpusztíthatatlan. Ez pedig reménnyel tölti el az embert a kávéház jövőjét illetően.
Kerületi kávéházak-kávézók-eszpresszók 2005
Apropó kávézó (Katona József utca 2/d.)
„E” kávézója (Teve utca 7-11.)
Café Ipoly (Pozsonyi út 28.)
Café Mistrál Babkávézó ( Duna Plaza)
Café Víg-Dreher (Szent István körút 16.)
Cellár kávézó (Hegedűs Gyula utca 17.)
Csermely internet kávézó (Vizafogó sétány 10.)
Darázsfészek eszpresszó (Hollán Ernő utca 31.)
Dunapark cukrászda-étterem-kávéház (Pozsonyi út 38.)
Euro café-restaurant (Victor Hugó utca 35.)
Firkász kávéház-étterem (Tátra utca 18.)
Fortuna kávézó (Pannónia utca 58.)
Grissini kávézó (Hegedűs Gyula u.23.)
Honolulu eszpresszó (Bulcsú utca 25.)
Kánaán étterem-kávéház-pékség Csanády utca 18.)
Kávés Katica eszpresszó-étterem-söröző (Váci út 54.)
Kávészaküzlet-kávézó (Lehel Csarnok)
Kávészünet Internet kávézó (Tátra u.12/b.)
Mokka presszó (Bulcsú utca 23/b.)
Mona Lisa café-étterem (Visegrádi u.14)
Művész étterem-kávéház-cukrászda (Vígszínház utca 5.)
Nosztalgia kávéház (Váci út 46.)
Palmetto kávéház (Csanády utca 4/b.)
Pocok presszó (Váci út 114.)
Rembrandt kávéház (Váci út 178.)
Wallenberg kávézó (Pozsonyi út 19.)
Újlipótvárosi Klub Galéria-kávézó (Tátra utca 20/b.)